Na tehát, itt a soha vissza nem térő alkalom az erdélyi magyar vezetők kibékülésére. Markó és Tőkés vállvetve mehetnek európai parlamenti képviselőnek, a jövő évi EP-választások után.

Mit oldana ez meg? Hát egyrészt azt, hogy az RMDSZ ernyője alatt ismét létrejöhetne az egység, amely négy évvel ezelőtt felbomlott. Hogy a közösség megnyugodhatna: politikusai jobb belátásra tértek. És hogy – legalábbis matematikailag – még egy időre biztosítva lenne a bukaresti parlamenti képviselet. Arról nem is beszélve, hogy a személyekbe betonozódott erdélyi magyar közélet kibontakozódási lehetőséget kapna úgy, hogy az örökké kényes személyi kérdések maguktól kapnának választ.

A múlt hét végi Markó-Tőkés találkozó után elhangzott felvetés/javaslat ilyen szempontból tehát megoldást hozhat egy sor olyan problémára, amelyek évek óta foglalkoztatják az erdélyi magyar közösséget. 1. Hogy egy táborba lehet-e még terelni az ellenfelekké/ellenségekké vált egykori társakat, 2. hogy számíthat-e még a parlamenti küszöb elérésére az RMDSZ, vagy kell-e hamarosan csomagolniuk a Bukarestben honatyáskodó képviselőknek-szenátoroknak, illetve 3. hogy van-e/lesz-e még élet az RMDSZ-ben Markó után?

Nos, mindhárom problémára látszólag megoldást jelenthet a brüsszeli Markó-Tőkés duó. A bökkenő csak az, hogy ez a három probléma – álprobléma. A politikai egység szükségessége szorosan összefügg ugyanis a parlamenti képviselet megtartásának imperatívuszával. Az erdélyi magyar közösség bukaresti parlamenti jelenléte azonban egy mesterséges, az uniós tagság körülményei között sokáig nem tartható állapot. Egy olyan állapot, amely a központosított, a regionális identitást tudomásul nem vévő állam szerkezetéből fakad, és amely módosításra szorul, és módosításra is ítéltetett. Amikor pedig ez a képviselet jelentőségét, sőt értelmét veszti, a bukaresti parlamenti jelenlét tétje a helyi/regionális önkormányzatokban való minőségi jelenlét tétjévé minősül át.

Ami pedig a harmadik problémát illeti, Stanik István, az ÚMSZ főszerkesztője egy korábbi bejegyzésemhez fűzött hozzászólásában arra provokál, írjam meg a lapjában 3000 jelben, miért ne lehetne Markó Béla további négy évre az RMDSZ elnöke. Nos, ez a téma nem ér meg 3000 jelet, legfeljebb 300-at. S már meg is írtam.

Hát csak azért, mert – amint azt a mi amerikai elődeink, akik a demokráciát kitalálták, is tudták már – ha valaki 2×4 évnél (sokkal) tovább elnök, ártani fog országának, közösségének. Még ha a legjobbak is a szándékai. S ez nemcsak nálunk Amerikában van így, hanem a demokratikus világban mindenütt.

Mondom, pont 300.

A neten bukkantam a minap a Napos oldal írójának néhány életrajzi adatára. Naftali barátom, téged ez biztosan érdekelni fog.

Karácsony Benő utolsó éveinek legjobb ismerője, Salamon László írja róla: „1944 májusában kikerült a kolozsvári gettóba. Ott napokon át magába mélyedve, egy széken ült, lecsüggesztett fejjel, szótlanul. Ha olykor felkerestem és biztatni próbáltam, kézlegyintés volt a válasza. Korán őszült haja még őszebb lett, telt arca lesoványodott… Utoljára futólag Auschwitzban találkoztam vele. Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon »megörültem«, hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rámszegezte és így szólt: – Készülök megírni az Árnyékos oldalt. Soha többé nem láttam viszont.”

A gettóban töltött napok hangulatát Salamon László felesége, Salamon Ella így elevenítette fel: “Karácsony Benővel utoljára 1944-ben voltunk naponta együtt a kolozsvári gettóban, ahová családja nélkül érkezett. Feleségét még sikerült az itteni ideggyógyászaton elhelyeznie, ahol pár hét múlva elhunyt. De ő erről már nem tudhatott, sem arról, hogy fiát, Potykót Budapesten megölték a nyilasok. (…) Ami Karácsony Benő hagyatékát illeti: még a gettóban történt, hogy egy nap hívták Karácsonyt a szögesdrót-kerítéshez, ahol már várt reá Wass Albert. »Hol vannak a kézirataid?« – kérdezte. Erre Karácsony Benő keserű tekintettel végigmérte őt, és válasz nélkül otthagyta…

Arról nem, hogy miért nem indított Amerika 1956-ban felszabadító háborút a szovjetek ellen. A hidegháború kellős közepén ez elképzelhetetlen lett volna. Sok remény fűződött akkor az amerikai szerepvállaláshoz, de mind csupa illúziónak bizonyult. Ugyanúgy, ahogy a náci haláltáborokba vezető vonatsínek bombázása sem jöhetett szóba a második világháború idején, egyéb katonai prioritások miatt.

Arról sem, hogy miért hagyta a szovjet hadsereg kénye-kedvére Magyarországot a „civilizált világ” annakidején, és hogy vajon nem történne-e meg ugyanez újra bármikor, anélkül hogy valaki is akár a kisujját is mozdítaná? Mert ugyebár ha mozdítaná, ha mondjuk Amerika beavatkozna, azonnal kígyót-békát kiáltanának rá: illetéktelen beavatkozás, világcsendőrködés… Hát kell ez nekünk, amerikaiaknak?

És arról sem, hogy miért szabadult el a pokol ma Magyarországon, kerek 50 évvel a forradalom után. Hogy mi ez a gyűlölet, ki szítja és mi célból… Hogyisne, hogy aztán majd rajtunk kérjék számon a demokráciadeficitjüket, hogy aztán nekünk kelljen katonákat küldenünk oda is, hogy aztán amerikai anyák aggódjanak szolgálatot teljesítő fiaikért, netán gyászolják őket …

Nem a mi dolgunk, Magyarország oldja meg a maga problémáit. Európa oldja meg a maga problémáit. A világ oldja meg a maga problémáit.

Beszéljünk például erről.

These cigarettes will kill u… Klasszikus poén halálraítéltről szóló filmben, akit az utolsó cigarettája elszívásakor figyelmeztetnek ilymódon az egészséges életmód szükségességére.
Nem is tudom miért, de rögtön ez a poén kattant be, amikor a manhattani toronyház 20. emeletébe becsapódott Cory Lindle, a Yankees baseball-játékosának repülőgépe. Jobban mondva: akkor, amikor a balesetet körülvevő médiahisztériát kellett végigszenvednem.
No igen, Cory halála tényleg tragikus. Amerika órákig le nem vette a szemét a tévék képernyőiről, újabb 9/11-ről beszélt mindenki. Arról, hogy lám, amíg el nem fogjuk bin Ladent, nem lehetünk nyugodtak. Hogy amíg ki nem füstöljük a terroristákat rejtekhelyeikről, nem lesz könnyű az álmunk. S hogy meg kell kettőznünk az erőinket Irakban és Afganisztánban.
Arról viszont akkor – de azóta sem – beszél senki, hogy a világon léteznek a terrorizmusnál összehasonlíthatatlanul nagyobb problémák is. Az emberiség számára sokkal veszélyesebb dolgok.
Mint például az éhezés. Az ENSZ statisztikái szerint naponta mintegy huszonhatezer embert visz el az éhség, minden hatodik percben éhen hal egy gyermek Afrikában, Délkelet-Ázsiában vagy Dél-Amerikában. A Föld minden nyolcadik lakosa – hatmilliárdnyi emberből több mint nyolcszázmillió – szenved az alultápláltságtól, másfél milliárdnak nincs egészséges ivóvize.
Vagy a környezetszennyezés. Egy lokális környezeti katasztrófa is globális méretű klímaváltozást idézhet elő, tehát hiába környezettudatos – teszem azt – egy ország, egy régió, mert globálisan rájuk is hat a károsanyag-kibocsátás rohamos növekedése.
Elképzelhetetlen adatokat találunk ezekről a borzalmakról, mi pedig csak félretoljuk, mert zavarnak. Egy halálra ítélt világban élünk, amely inkább arról beszél, hogy az utolsó cigaretta mennyire káros az egészségére.

Dolores néni átszellemülten nézte a fiatal prédikátort, a menhely főorvosa fordította a szavait spanyolra. A többi itt lakó nagy többségétől eltérően az öregasszony jól tudott angolul, ezért zavarta a fordítás, no meg a főorvos vontatott hangja is kissé… Nem voltak valami sokan az otthon imatermében, a vasárnap délutáni imádságon. Legtöbbjük számára az egész misének csak a kevés szociális esemény egyikeként volt értéke, Dolores számára azonban sokkal több volt ennél.
Hosszú évek óta vágyott erre. Vágyott rá, hogy emberek közt legyen, hogy számba vegyék. Egy jó évtizede élt egyedül, mióta a fia megnősült és New Yorkba költözött; semmi nem hiányzott úgy, mint a társaság. Amikor a texasi kisváros temetőjében, pizsamában találtak rá, és bevitték az elmegyógyintézetbe – akkor is csak azért indult neki a nagyvilágnak, hogy megossza valakivel a gondolatait. Persze nem jutott messzire – azt nem is tudja, hogyan került pont a temetőbe, aztán később a kórházban ráfogták, hogy megbolondult, hogy a rég megboldogult férjét keresi. Tudta ő jól, hogy Jesus halott, 1984-ben halt meg, fehérvérűségben.
Gyönyörű volt itt minden, Dolores a fiára gondolt, vajon hogyan is tudta elintézni, hogy felvegyék az otthonba? Biztos sok pénzébe került… A gondozók is szépen bánnak vele, s a főorvos… hogy az milyen okos ember! Csak ránézett, s már tudta, honnan fúj a szél. „Mi itt nem tartunk senkit erőszakkal, ha nem akar maradni, hazamehet, Dolores néni!” – kezdte a főorvos, és az öregasszony megértette: innen nincs menekvés. Nem is bánta nagyon, nem akart visszamenni az üres kétszobás lakásba, a könyvei és az emlékei közé. Egy ideje megromlott a viszonya a szomszédokkal is, folyton azzal zaklatták, hogy csináljon már valamit, mert bűz árad a lakásából. Dolores néni bizony fél évig csirkét tartott a harmadik emeleti lakásában, egy ideig az erkélyen, majd amikor a negyedik emeleti szomszéd elkezdett a zajra és a szagra panaszkodni, bent a nagyszobában…
Úgyhogy nem vágyott ő oda vissza, csak valamiféle szorongást érzett: mi lesz az ő szótáraival? A fia azt mondta, amikor ide behozta: majd a menhelynek ajándékozzuk a könyvtáradat. Akkor te is olvashatsz belőle, s mások is. Dolores nem volt elragadtatva a gondolattól, de belenyugodott, mint ahogyan abba is belenyugodott, hogy egy idő után kezdtek eltünedezni a dolgai az éjjeliszekrényből. Nem volt sok mindene: egy szemüvegtok, egy kasmíri sál, meg talán ötven dollár apróban, de sorra eltűnt minden. Nem akarta szóvátenni, mert inkább az foglalkoztatta, ki jön majd a Katie helyére.
Katie húsz évvel volt idősebb nála, s amikor Dolorest behozták, ő már pár hónapja itt volt. Doloresszel ellentétben Katie ágyban fekvő beteg volt már amikor idekerült: naponta kétszer pelenkázták, s tolókocsival vitték néha ki a folyosóra. Alig három hétig voltak együtt, de Dolores nagyon megszerette. Katie meghallgatta, nem úgy mint mások, még ha bele-bele is aludt olykor a társalgásba. Amikor aludt, furcsa hörgő hangot hallatott; Dolores megszokta, ezért nem is tudta végül megkülönböztetni a halálhörgéstől …
Itt, az imateremben is Katiere gondolt. Vajon hol van most, jobb-e neki ott, ahol van? Beszélgetni szeretett volna vele, megkérdezni: mi van amott? Aztán meg az jutott eszébe: ha most Katie valahogyan kommunikálni tudna vele, biztosan megkérdezné: eljöttek-e az unokái a temetésére? Nem, jobb is, hogy nem kell ilyent mondanom neki, gondolta Dolores. Hisz az otthon járni tudó lakóin és személyzetén kívül bizony senki nem volt tegnap a temetőben.
Azaz mégis. Amikor a rögök elkezdtek kopogtatni a Katie koporsója fedelén, Dolores a háta mögött zajt hallott. Megfordult, s egy árnyat látott elsuhanni. Egyetlen pillanat elég volt, hogy ráismerjen: Jesus! Utánakapott, megpróbálta megállítani, beszélni akart vele, összefoglalni néhány szóban, mi is történt az eltelt több mint két évtized alatt. Futni kezdett a sírok között, míg el nem botlott egy félig kidőlt fakeresztben.
Ma reggel arra ébredt, hogy a főorvos áll az ágya mellett. Alzheimer – mondta a főorvos, és írni kezdett a noteszébe.

Szóval 5767-et írunk. Ehhez képest elég primitív világban élünk, ugye Naftali barátom? Várj, tudom mit fogsz mondani: nem rajtatok múlt.

Már hogy a fenébe ne? Csakis ti zsidók tehettek róla, hogy ez a világ olyan, amilyen. Az egyistenhitet tán az én afrikai őseim találták ki? Lám, mi lett belőle: három nagy monoteista vallás, melyek nevében egymást püfölik az emberek. Mózesetek kőbe vésett tízparancsolata meg annyit ér, mintha a Sinai-félsziget homokjába írta volna a botja végével….

Hát Jézsua? Ő meg ejsze mi volt? A ti fajtátok, úgy biza, hiába tagadtátok meg, és hiába tagadjátok azóta is. Persze, senki sem próféta a saját hazájában, és sem: ezért is írogatok ide erre az erdélyi magyar portálra.

Amúgy te Naftali, ugye a te őseid is valahonnan Kelet-Európából kerültek ide Amerikába? Na ugye, jól emlékeztem. Két éve voltam Auschwitzban egy turistacsoporttal, főleg texasiak. Hosszú egy nap volt, fáradtak voltunk a sok barakklátogatás után, meg aztán kicsit csalódtunk is, mert krematóriumok nem voltak, azt mondták: lerombolták a németek, még mielőtt elhagyták volna a lágert. Várnunk kellett a buszra, meg meg is éheztünk; elég az hozzá, hogy a szögesdrótkerítés mögötti árok szélére telepedtünk, és elővettük a szállodából pakolt uzsonnánkat. Hát olyan jól nem esett még szendvics, mint akkor…

Istenem, nem is tudom, miért mesélem ezt most el neked. Ugyanakkor történt, éppen mentünk Birkenau felé. A falu szélén, a koncentrációs tábortól vagy kétszáz méterre egy takaros udvarral körülvett, szép nagy ház mellett mentünk el. Az udvaron kis medence, hinta és virágok. Meg egy zöldségeskert, akkora óriási paradicsomokkal és paprikákkal, hogy olyant én még nem láttam.

Kétszáz méterre attól a helytől, ahol néhány tíz évvel ezelőtt egymillió gyermeket égettek el. Hamujukat pedig egy tavacskába szórták, melyben kis fekete halak cikáznak. S amelyből a birkenaui lengyel gazda a veteményeskertjét öntözi..

Boldog Új Évet, Naftali!

Hombre, ezt hallgasd meg: Raul Castro megdicsérte Iránt azokért az erőfeszítéseiért, amelyeket egy „jobb és igazságosabb” világ megteremtése érdekében tesz. Cool…
Igazából az ilyesmin már nem lepődünk meg mi amerikaiak, annyi évtized alatt megszokhattuk, hogy a Florida partjaitól kőhajításnyira fekvő Kuba szigetén uralkodó castroista rezsim folyton az ellenségeink kegyeit keresi. Másfél évtizeddel ezelőttig a szovjetekét, most pedig ahmadinezsádékét.
No igen. Irán ma már a civilizált világ legnagyobb ellenségévé nőtte ki magát, és ebben mi is hibásak vagyunk. Mi, akik hozzájárultunk ahhoz, hogy az ajatollahok országára az arab világ úgy tekintsen, mint az Iszlám megmentőjére, mint Mohamed tanainak utolsó bástyájára. Körbelövöldöztük Iránt a világtérképen, és miközben mi bozóttüzeket gyújtogattunk és oltogattunk Afganisztánban s Irakban, a teheráni rezsim egyre radikalizálódott, katonai ereje egyre nőtt. Verte ki a szemünket, mégsem láttuk meg, hogy – amíg mi talibánokra vadásztunk, és Szaddám tömegpusztító fegyverei után kutattunk hasztalan – az iráni fegyverarzenál szép lassan hogy kibővült.
De vissza Castróhoz. Illetve Castróékhoz. Az öreg Fidelhez hű öccs, az ifjabbik Castro láthatóan szintén valami emlékezeteset, valami maradandót akar alkotni. A hetvenöt éves Raul nem szeretné úgy visszaadni a kormányrudat időközben esetleg felépülő bátyjának, hogy regnálásának ideje alatt ne tett volna le valamit az asztalra: néhány előnyös megállapodást a bogotai drogkartellel, még pár száz politikai foglyot a kubai börtönökben, egy levert lázadást Havannában vagy esetleg – miért is ne? – egy szövetséget Iránnal.
De az is lehet, hogy csak a helyét akarja bebiztosítani a szigetország élén. Támogatást szerezni magának bel- és külpolitikailag ahhoz, hogy ne kelljen már soha visszaadnia a hatalmat Fidelnek. Lám-lám, végül még megszégyenít minket amerikaiakat ez a Castro-öcsike – ami nekünk fél évszázad alatt nem sikerült, az most neki összejöhet: Fidel eltávolítása a hatalomból.
Persze, ehhez kellett az öreg Castro betegsége, ami pontot tehet a majdnem ötven éves Fidel-éra végére, még ha a Castro-éra végére – úgy tűnik – nem is. Ötven év egy ország élén: el tudod képzelni, hombre, hogy ez mit jelent? Te el, hisz ott születtél, onnan menekültél annakidején ide, Floridába. Neked még ma is érthetetlen, úri szeszély, hogy itt Amerikában mi négyévente elnököt választunk, és legalább nyolcévente újat. Kötelezően egy másikat. Még akkor is, ha az előzőt netán szerettük. Mert elődeink, akik a demokráciát kitalálták, úgy gondolták: ha valaki 2×4 évnél tovább elnök, ártani fog országának, közösségének. Még ha a legjobbak is a szándékai. Hát még ha rosszak…
És nemcsak minálunk van ez így, hanem a demokratikus világban mindenütt. Van ahol ez 2×4 év, mint nálunk, van ahol 2×5 vagy – mint például Franciaországban, ha jól tudom – 2×7. Azaz tizennégy. De ez már tényleg a maximum…

Jogos, amit Dolphin észrevételez, sorry és thanx.

Amúgy érti valaki, bárki, ezt a Feddhetetlenségi Ügynökséges huzavonát, ami maguknál folyik, Romániában? Ha igen, szóljon. S főleg azt, hogy miért köti úgy az ebet a karóhoz a magyarok pártja? Miért ellenzik olyan hevesen, mintha az életük függne tőle? Vagy legalábbis a becsületük… Tisztára bekattantak. Értelmetlen és ésszerűtlen hadakozni az Ügynökség létrehozása ellen, legalább olyan értelmetlen, mint az ellen tiltakozni, hogy az amerikai repülőtereken szigorított biztonsági intézkedéseket vezettek be szeptember 11-e után. Vagy a Heathrow reptéren történtek után… El kell fogadni, még ha megalázó is, meg emberi jogokba taposó, meg mittudoménmégmilyen. Egyszerűen így van, mert az emberek félelemérzete felülírja az önérzetet, a túlélési ösztön erősebb minden igazságérzetnél.

Könnyű maguknak európaiaknak: nem érzik saját bőrükön a veszélyt, s csak hozzák az értékítéleteiket, a maguk hebehurgya módján. Ha állandó fenyegetés alatt élnének, bezzeg nem lenne ilyen nagy pofájuk. Az egy dolog, hogy nálunk az Államokban mik történnek, de – hogy ne legyek elfogult – képzeljék magukat mondjuk az izraeliek bőrébe. Azokkal ott bármikor levegőbe röpülhet a busz, vagy felrobbanhat a járdán mellettük álló arab csávó, szóval nincs sok idő egy-egy ilyen kamikaze emberi jogain tűnődni. Ebből persze csomó olyan sz…r ügy következik, amiről most jobb nem beszélni. Maradjunk csak annyiban, hogy nem ugyanúgy ellenőriznek egy izraeli hipermarket bejáratánál egy arab kinézetű kreol férfit, mint mondjuk egy hirtelenszőke nőt. Messze nem úgy…

És akkor még nem beszéltünk olyan megkülönböztetésektől amelyeket az állam alkalmaz – teljesen törvényes módon! – különböző nemzetiségű, vallású polgáraival szemben. Ahhoz képest Románia úgy bánik a kisebbségeivel, mint a hímes tojással. Legalábbis ha a törvény betűjét nézzük. Persze, európai szemmel soha nem elég. Igaz is, ha lehet: miért ne? Ha a kisebbségek nem jelentenek veszélyt a többségre nézve, hadd csinálják.
Na igen: veszély. Ebben a Feddhetetségi Ügynökség-dologban is a veszély a kulcsszó, azt hiszem. Valaki(k) veszélyben érzik magukat miatta. Másképp nem lehet, nincs más magyarázat. Annyire senkinek sem szívügye ez az emberi jog-hablaty, hogy miatta magára haragítsa egész Európát. Egy frászt.

S akkor vajon kinek éri meg?

Na jó. Akkor most induljunk ki abból, hogy – nevemnek dacára – nem vagyok sem idősödő rapper, sem valami tini hacker. Sajnos. Vagy szerencsére. Bár Gengszterek paradicsomában élek, ez igaz – tisztára Gangsta’s paradise itt ez a város. Bronx.
De máris túl sokat beszéltem magamról, úgyhogy ha már ilyen szépen sikerült tisztáznunk néhány dolgot, lássuk miből élünk.

Tegnap a páratlan számok napja volt. 9/11+5. Na igen. Emlékezzünk csak vissza, mi is történt öt évvel ezelőtt. 2001 szeptember 11-én. Vagy nem is, mondok valamit: emlékezzünk vissza 2001 szeptember 10-ére. Mi volt akkor? A hidegháború utáni korszak, amikor Amerikának még/már csak Oroszországra kellett figyelnie., nehogy Putyinnak mégiscsak sikerüljön újjáéleszteni a teljesen soha ki nem hunyt világhatalmi ambíciókat, feléleszteni a már elődje, Borisz Jelcin által halottaiból föltámasztott orosz eszmét.

William J. Dobsontól olvasom: The Day Nothing Much Changed. Tehát az a nap nem sokat változtatott (a világon). “Mindenki azt hajtogatta, hogy a világ már nem lesz többé ugyanolyan. De valóban megváltoztatta volna szeptember 11. a világ ügyeinek állását? Ha arra a nagy ricsajra gondolunk, amit akkor szült az ügy, hát ez a világ elég nagy mértékben hasonlít a 2001 szeptember 10-ire.” Ezt írja Dobson, akivel abban mindenképp egyet tudok érteni, hogy biza a mi jó kis amerikai nárcizmusunk mintapéldája volt azt mondani: az Államokat megtámadták, tehát a világ megváltozott.

Pedig ha jobban megnézzük, nem is változott meg olyan sok minden. Akkor azt hihettük, az országhatárok jelentősége felértékelődik, a kormányok a ki/bevándorlás ütemét lassító intézkedéseket hoznak, a külföldi munkavállalást korlátozni fogják. Már csak elővigyázatosságból is. Nem így történt. A globalizáció valamennyi folyamatában zavartalan maradt, sőt felgyorsult. Ezt Dobson mondja, aki azt is megállapítja, hogy most, öt évvel később ugyanazok a problémák foglalkoztatják a világot. Minket, amerikaiakat is. És még csak azt sem igazán mondhatjuk, hogy az USA külpolitikai stratégiája azóta haj’ de nagyon kitisztult volna.

Na, most fogózzanak meg. Mert Dobson szerint az igazi nagy történelmi fordulópont távolról sem öt évvel ezelőttre, a színpadias terrorizmus drámai pillanataira tehető. Hanem tizenöttel ezelőttre. Egészen pontosan 1991 első napjaira, amikor – valahol, a tévékameráktól távol – a Szovjetunió végre bedobta a törölközőt. “Attól a pillanattól kezdve az Egyesült Államok maradt az egyedüli szuperhatalom, a globális hegemón – nevezzék, ahogy tetszik. 9/11 tragédiája nem pedig egyéb, mint ennek az egy évtizeddel korábban kialakult monopoláris rendetlenségnek a drámai megnyilvánulása. A világ egy nappal 9/11 után is ugyanabban a hidegháború utáni korszakban volt, amelyben ma is van, és pontosan ez a probléma” – állapítja meg William J. Dobson.

Na jó. Tehát felejtsük el, hogy a világ soha nem lesz többé olyan, mint 2001 szeptember 11-e előtt volt meg ilyenek, maradjunk annyiban, hogy ugye öt kerek évvel ezelőtt New Yorkban és másutt meghalt az a rengeteg ártatlan ember… S még csak nem is írtak történelmet.

Mit mondjak, ez tényleg pazar. Cool.